Egyik blogtársamtól (innen)
“- Ne haragudj, lehuppanhatok ide melléd?
- Nyugodtan. De vigyázz, kérlek, hogy szét ne taposd a homokváramat! Pont most lett kész.
- Igyekszem, csak hát baromi nehéz ebben a pelenkában leülni…
- Ja. Ez ismerős.
- Hopp, sikerült! A gravitáció velünk van.
- Legalább az. De azért a vizesárkot sikerült szétbarmolni.
- Bocsánat, mostantól meg se mozdulok, oké?
- Rendben.
- Te, mit szólnál, ha én is építenék ide egy tornyot? Nagyon megihletett a műved.
- Hát jobban örülnék, ha az alapszerkezetbe nem nyúlnál bele. De egy gazdasági melléképület esetleg…?
- Oké, köszi!
- Én köszönöm.
- Te hány éves vagy?
- Kettő. Te?
- Én még csak másfél. Fú, én el se tudom képzelni, milyen lehet kétévesnek lenni! Még annyira távoli.
- Te, figyelj, hát van előnye is, meg hátránya is. Nagyobb az elvárás, több a stressz, másfelől viszont nagyobb a szabadság is, a szülők némileg jobban tolerálják a személyiséged integritását, érted?
- Egyáltalán nem! De tök jól hangzik!
- Akkor másképp fogalmazok: engedik, hogy Kisvakondot nézzél, akár egyedül is.
- Komolyan?! Hát ez isteni! Nekem még nem engedik, mert azt olvasták, hogy korai.
- Szent Isten, máglyára az egész gyereknevelési szakirodalommal! Teljesen meghülyíti őket, aztán mi isszuk a levét! Megáll az ész. – Bocsáss meg, ide tudnád nyújtani azt a repcsis kiöntőformát? Én poénból derékig beástam magam a homokba, aztán most utólag verem a fejem a falba.
- Hogyne, persze!
- Köszi. Én különben apámmal vagyok itt a játszón. Látod, az a lézengő öltönyös a mászóka mellett!
- Aha, látom. Könnyű kiszúrni, ő az egyetlen férfi. Én anyukámmal jöttem. Ott ül, barna mackónadrágban.
- Aranyosnak látszik.
- Az is. Csak mostanában kicsit olyan zaklatott szegény. Szerintem többet is eszik, mint kéne, és aztán meg siránkozik apukámnak, hogy kövér….
- Jézusom, de tipikus! És a széklete rendben van? Csak azért kérdezem, mert az én anyukámon, miután így habzsolt, három nap masszív hasmenéssel vesz elégtételt a szervezete.
- Nem, nekünk nincs problémánk ezzel. Épp ellenkezőleg, ő lassabb emésztésű, mint az átlag, inkább szorulásra hajlamos, és … Ó, ezt nem hiszem el! Nézd már, megint eszi a tízóraimat! Komolyan mondom, már nem tudom, mit csináljak vele. Egy perc nyugtom sincs! Oda kell totyognom, ne haragudj, vigyázol addig a cuccaimra?
- Persze, menj csak!- Na mit gondolsz, mit evett? Talán azokat az ocsmány fűrészpor ízű kölesgolyókat ropogtatta? Hát neeem! Természetesen a vaníliás karikát falta be.
- Na ja, ő is tudja, mi a jó. Láttam, hogy hisztiztél, megharaptad a kezét, aztán a földre vetetted magad…
- Sajnos néha nincs más eszközöm a fegyelmezésre.
- Tudom én, csak azt akarom mondani, hogy olyan jó kis reflexei vannak, büszke lehetnél rá! Rögtön elkapott, nem verted be a fejedet a pad szélébe.
- Igen, tényleg eléggé észnél tud lenni.
- Bizony, és ebben a te munkád is vastagon benne van, hogy nem kanászodott el! Tudod milyen anyukákat látok itt néha? Csak ülnek a padon és – olvasnak!
- De durva.
- Érted, szándékosan elhoz egy könyvet, hogy saját magának szerezzen örömet! Elképesztő. Te viszont szerintem nagyon jól neveled az anyukádat. Tökre látszik rajta, hogy van otthon kontroll!
- Azt mondod? Pedig nekem gyakran van lelkiismeret-furdalásom miatta, tudod? Fogalmam sincs, mi lesz vele, ha én óvodába megyek! Olyan kis önállótlan. Más anyukák sokkal talpraesettebbek. Őt meg csak az érdekli, ami velem kapcsolatos: rá van kattanva a bébiételtípusokra, pelenkamárkákra…
- Na jó, de az sem megoldás, ha otthon maradsz még egy évet vele! Előbb-utóbb akkor is a saját lábára kell állnia, vissza kell térnie a munka világába. Ne vádold már magad mindenért, abba beleroppansz! Annak, hogy ő milyen lett, csak egy része a te munkád, a másik fele genetika.
- Úgy gondolod?
- Hát persze.
- Jaj, nagyon megnyugtatsz! Mert én néha már olyan ideges vagyok miatta, aludni se tudok, csak emésztem magam éjszakákon át.
- Olyankor tudod, mit csinálj? Másszál be az alvómaciddal a szülők közé az ágyba. Baromira oldja a szorongást!
- Mondasz valamit. És a te apukád? Ő nem labilis?
- Hát, inkább azt mondanám, hogy kicsit szétszórt. Nézd meg, most is épp elkapott egy másik gyereket a csúszda alján! Istenem, nem bírja megjegyezni, melyik vagyok én. Bocsáss meg, muszáj lesz üvöltésben kitörnöm, mielőtt hazaviszi a másik gyereket. Ááááááááááááááááááá!
- Ennyi?
- Aha, szerintem elég lesz. Már meg is látott… most ránéz a kezében lévő gyerekre… hopp, leesik neki, hogy nem én vagyok… leteszi, bocsánatot kér a síró anyukától… Oké, elindult erre.
- Jaj, látod, ez az egész napos strapa!
- Bizony ám. Estére az ember alig várja, hogy beemeljék a rácsos ágyba. És másnap kezdődik minden elölről. Ó, de bocsáss meg, most be kell fejeznünk, bekakiltam. És apukám is mindjárt ideér.
- Szó se róla, nekem is tele a pelenkám! Örülök, hogy találkoztunk. Jó volt kicsit elbeszélgetni – néha olyan egyedül érzi magát az ember a problémáival.
- Kitartás! Már ott a fény az alagút végén: felnövünk!
- A próféta beszéljen belőled, barátom! Szerbusz.
- Szerbusz, kérlek!”Nényei Borbála: Felnövünk (Éva Magazin, egyperces dráma, 2013.január)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése